Sétálunk.
Kutyák, gyerekek.
A legkisebb folyton meg-megáll.
Én egyre csak ismételgetem: „Gyere Kincsem, menjünk Nyuszikám”. Sürgetem, hogy haladjunk.
De újra megáll. Visszafordul, elidőz itt-ott.
Aztán egyszer csak hasít belém egy érzés:
Hová? Hová megyünk? És mégis hová sürgetem?
Megsimítja a fűszálakat, újra és újra felvesz egy marék homokot, és átengedi az ujjai között. Megcsodálja először az egyik, majd a másik fadabot is. Felkap egy követ emlékül.
És nekem marad a csodálkozás, hogy ebben az apró testben mennyi bölcsesség van.
Marad a tanítás, hogy a tudást tapasztalás útján szerezhetjük.
És marad a belátás, hogy ugyanaz a másodperc alkalmas a sietségre és a megállásra is.
Sétálunk